AZ EVOLÚCIÓS CSALÁS: 10. FEJEZET: AZ EVOLÚCIÓ MOLEKULÁRIS LEHETETLENSÉGE

AZ EVOLÚCIÓS CSALÁS

10. FEJEZET:
AZ EVOLÚCIÓ MOLEKULÁRIS LEHETETLENSÉGE

E könyv eddigi részeiben azzal foglalkoztunk, hogy a régészeti leletek hogyan cáfolják az evolúciót. Voltaképpen ezzel nem is kellett volna foglalkoznunk, mert az evolúció elmélete jóval azelott összeomlik, hogy a „fajok evolúciójáig” vagy a régészeti leletekig jutnánk. A téma, ami a kezdetektol értelmetlenné teszi az elméletet, az rögtön a legelso kérdés: hogy hogyan jelent meg az élet a Földön.

Errol a kérdésrol az evolúciós elmélet azt mondja, hogy az élet egy véletlenül létrejött sejttel kezdodött. A forgatókönyv szerint négymilliárd évvel ezelott különbözo élettelen kémiai vegyületek olyan reakcióba léptek a korai földi légkörben, amely közben a villámlás és a nyomás hatására kialakult az elso élo sejt.

Eloször is meg kell jegyeznünk, hogy az az állítás, hogy élettelen anyagok egyesülve élo anyagot hozhatnának létre, tudománytalan, és eddig semmilyen tudományos megfigyelés vagy kísérlet nem támogatja. Élet csak életbol származhat. Minden élo sejt egy másik élo sejt másolata. A világon még senkinek sem sikerült élettelen anyagok reakciójával élot eloállítania, még a legmodernebb laboratóriumban sem.

Az evolúciós elmélet azt állítja, hogy az élo sejt, amelyet még az összesített emberi tudás, intelligencia és technika sem tudott létrehozni, mégis létrejött primitív földi körülmények között. A következo oldalakon megvizsgáljuk, hogy ez az állítás miért mond ellent a tudomány és józan ész legalapvetobb elveinek is.

"A véletlenül létrejött sejt" meséje

Ha valaki elhiszi azt, hogy egy élo sejt létrejöhet véletlenül, akkor semmi akadálya annak, hogy elhiggye a következo történetet is. Egy város története. Egy napon, egy puszta vidéken, a sziklák közé szorult agyagrög átnedvesedik eso után. Amikor a Nap felkel, az agyag megszárad és kemény, ellenálló alakot vesz fel. Aztán a sziklák valahogy darabokra zúzódnak, anélkül, hogy az agyag megsérülne, és mint egy formából, elokerül közülük egy tökéletes formájú tégla. Ez a tégla hosszú évekig vár arra, hogy az elobbi természetes körülmények megismétlodjenek, és létrejöjjön még egy hasonló tégla. Ez addig ismétlodik, amíg téglák százai és ezrei jönnek létre ugyanazok a helyen. Azonban, teljesen véletlenül, az addig létrejött téglák sem sérülnek meg. Bár évezredeken keresztül vannak kitéve a viharnak, szélnek, esonek, perzselo napnak és fogvacogtató fagynak, nem repednek meg, nem esnek szét, és ugyanazon a helyen várnak, amíg a többi tégla is kialakul.

Amikor a téglák száma eléri a szükséges mennyiséget, épületet formálnak, mégpedig úgy, hogy a természeti erok véletlenül pont a megfelelo helyre és megfelelo helyzetbe sodorják oket. Ezalatt a többi szükséges anyag, mint a beton és a malter is kialakul „természeti körülmények” között, és véletlenül pont a megfelelo idoben a megfelelo helyre kerül, hogy a falakat összetartsa. Ezalatt a föld mélyében a vasérc „természetes körülmények között” kialakul, és megteremti az épületek alapjait. Végül pedig felépül az egész épület, az ácsmunkával, a megfelelo anyagokból, a megfelelo kiállításban.

Természetesen egy épület nemcsak alapból, téglákból és betonból áll. Honnan származnának akkor a hiányzó anyagok? A válasz egyszeru: minden anyag, amire szükség van, megtalálható a földben, amelyen az épület áll. A szilikon, amelybol az üveg készül, a réz az elektromos vezetékekhez, a vas az oszlopokhoz, gerendákhoz, és így tovább: minden létezik a föld alatt, kello mennyiségben. Csak a megfelelo „természeti körülmények” kellenek ahhoz, hogy formát öltsenek, és elhelyezkedjenek az épület belsejében. A szerelvényeket, ácsmunkát és más kiegészítoket mind a szél, az eso és a földrengések segítik a megfelelo helyre kerülni. Minden olyan jól megy, hogy még a téglák is a megfelelo méretu helyet hagyják ki a falban, mintha tudnák, hogy majd egyszer ki fog alakulni egy üveg nevu valami, ami éppen oda illik. És arról sem feledkeznek meg, hogy megfelelo helyet hagyjanak ki a vezetékek és csövek számára, az elektromos és futési rendszernek, amelyek késobb szintén véletlenszeruen jönnek létre. Minden olyan jól sikerül, hogy a „véletlen” és a „természet eroi” tökéletes épületet hoztak létre.

Evolucionisták vallomásai

Alexander Oparin

Az evolucionizmus sehol sem szembesül akkora krízissel, mint az élet kialakulásának megmagyarázásánál. Ennek az az oka, hogy a szerves molekulák annyira bonyolultak, hogy a kialakulásukat nem lehet a véletlennel magyarázni, és egyértelmu lehetetlenség, hogy egy szerves molekula magától létrejött volna.

Jeffrey Bada

Az evolucionisták a huszadik század második felében konfrontálódtak az élet kialakulásának kérdésével. A molekuláris evolúció egyik vezeto szaktekintélye, az orosz evolucionista, Alexander I. Oparin, azt írta 1936-ban kiadott, Az élet eredete címu könyvében: „Sajnos a sejt kérdése olyan kérdés marad, amely a teljes evolúciós elmélet legsötétebb pontja”.

Oparin óta az evolucionisták számtalan kísérletet, kutatási projektet, megfigyelést végrehajtottak, bizonyítandó, hogy egy sejt létrejöhetett véletlenül is. Azonban minden ilyen próbálkozás csak még nyilvánvalóbbá tette a sejt bonyolult felépítését, és tovább cáfolta az evolucionisták feltételezését. Klaus Dose professzor, a Johannes Gutenberg Egyetem biokémiai intézetének vezetoje, kijelentette: „A kémiai és molekuláris evolúció több mint harminc éven át tartó kutatása inkább kiemelte az élet keletkezésének problémáját, mintsem megoldotta. Jelenleg az elméleti feltételezések és a kísérletek egyaránt kudarcba fulladnak vagy a tökéletes tudatlanság bevallását kényszerítik ránk.”

A San Diego Scripps Intézet geokémikusa, Jeffrey Bada ekképpen világít rá az evolucionisták tehetetlenségére: „Ma, amikor már kilépünk a huszadik századból, még mindig nem sikerült megoldanunk azt a legnagyobb kérdést, amellyel beléptünk a huszadik századba: Hogyan jött létre az élet a Földön?”

A New York Times tudományos szakírója, Nicholas Wade, hasonló megjegyzést tett a 2000. júniusi számban: „Az élet földi keletkezésével kapcsolatban minden titok elottünk, és úgy tunik, minél többen tudunk meg, annál rejtélyesebb lesz.”

1 Alexander I. Oparin, Origin of Life, (1936) NewYork: Dover Publications, 1953 (Reprint), p.196.
2 Klaus Dose, "The Origin of Life: More Questions Than Answers", Interdisciplinary Science Reviews, Vol 13, No. 4, 1988, p. 348
3 Jeffrey Bada, Earth, February 1998, p. 40
4 Nicholas Wade, "Life's Origins Get Murkier and Messier", The New York Times, June 13, 2000, pp. D1-D2

Ha eddig az olvasónak sikerült elhinnie a történetet, akkor nem okoz gondot elképzelni, hogy a város többi épülete, az utak, a járdák, a csatornázás, a kommunikációs hálózat és a közlekedési rendszer hogyan alakult ki. Ha van némi technikai tudása, és egy kicsit is ismeri a témát, akkor rendkívül „tudományos” könyvet írhat néhány kötetben az elméleteirol „a csatornarendszer evolúciójának folyamata és megfelelése a jelenlegi rendszernek” tárgyában. Lehet, hogy még tudományos díjakat is fog kapni korszakalkotó tanulmányáért, és ettol zseninek képzelheti magát, aki fényt hoz az emberiségnek.

Az evolúciós elmélet azt állítja, hogy az élet véletlenül jött létre. Ez az állítás nem kevésbé abszurd, mint elobbi történetünk, mert az összes épülettel, rendszerrel, kommunikációs és közlekedési hálózattal együtt, egy város semmivel sem bonyolultabb vagy összetettebb, mint egyetlen sejt.

A sejt csodája és az evolúció vége

Az élo sejt bonyolult felépítése ismeretlen volt Darwin idején, és akkor még elég meggyozonek tunt, hogy az élet kialakulását „a véletlenek egybeesésének és természetes körülményeknek tulajdonítsák”.

A huszadik századi technika alaposan megvizsgálta az élet legkisebb alkotórészét, és felfedte, hogy a sejt a legbonyolultabb rendszer, amellyel az emberiség valaha is találkozott. Ma már tudjuk, hogy a sejtben a szükséges energiát eloállító energiaközpontok, az élethez elengedhetetlen enzimeket és hormonokat létrehozó gyárak, az összes létrehozandó termékhez szükséges minden információt tároló adatbankok, bonyolult szállítórendszerek, a nyersanyagokat szállító csövek, a nyersanyagokat használható részekre lebontó laboratóriumok és finomítók, és a kimeno és bejövo anyagok ellenorzését használó speciális fehérjék vannak. És mindezek ennek a bonyolult rendszerbek csak töredékét jelentik.

The Complexity of the Cell

The cell is the most complex and most elegantly designed system man has ever witnessed. Professor of biology Michael Denton, in his book entitled Evolution: A Theory in Crisis, explains this complexity with an example:

"To grasp the reality of life as it has been revealed by molecular biology, we must magnify a cell a thousand million times until it is twenty kilometers in diameter and resembles a giant airship large enough to cover a great city like London or New York. What we would then see would be an object of unparalelled complexity and adaptive design. On the surface of the cell we would see millions of openings, like port holes of a vast space ship, opening and closing to allow a continual stream of materials to flow in and out. If we were to enter one of these openings we would find ourselves in a world of supreme technology and bewildering complexity... (a complexity) beyond our own creative capacities, a reality which is the very antithesis of chance, which excels in every sense anything produced by the intelligence of man..."

Az evolucionista tudós, W. H. Thorpe elismeri: „a legelemibb típusú sejt is elképzelhetetlenül bonyolultabb, mint bármiféle rendszer, amit az ember eddig kigondolt, a megvalósításról nem is szólva”.

A sejt annyira bonyolult dolog, hogy az emberiség által elért magas szintu technológiával egyetlen egyet sem lehet létrehozni. Minden erofeszítés, hogy mesterséges sejtet hozzanak létre, kudarcba fulladt. Olyannyira, hogy ezekkel a kísérletekkel fel is hagytak.

Az evolúciós elmélet azt állítja, hogy ez a rendszer, amelyet az emberiség minden rendelkezésre álló tudás és technológia felhasználásával sem tud megismételni, a „véletlennek” köszönhetoen jött létre, primitív földi körülmények között. Hogy egy példával éljünk, ennek, akkora a valószínusége, mint hogy a nyomdában bekövetkezo robbanás egy könyvet hozzon létre.

Az angol matematikus és csillagász, Sir Fred Hoyle is ilyen hasonlatot említett a Nature magazin 1981. november 12-én megjelentetett riportjában. Bár o maga is evolucionista, Hoyle kifejtette, hogy annak valószínusége, hogy magasabb rendu életformák véletlenül alakuljanak ki, akkora, mint hogy a roncstelepen végigsöpro tornádó egy Boeing 747-es repülogépet szereljen össze. Ez azt jelenti, hogy a sejt nem jöhetett létre véletlenül, tehát szükségképpen teremtve lett.

A sejt „egyszerusíthetetlen bonyolultsága” az egyik oka annak, hogy az evolúcióval nem magyarázható a létrejötte. Az élo sejt számtalan szervecske harmonikus együttmuködésével tartja fenn magát. Ha csak egyetlen szervecske muködése megszunik, a sejt nem képes életben maradni. Semmi esélye arra, hogy türelmesen várjon, amíg tudattalan mechanizmusok, mint a természetes kiválasztódás vagy a mutáció lehetové teszik fejlodését. Ebbol következik, hogy az elso sejt a Földön szükségszeruen teljes sejt volt, amelyben megvolt az összes szükséges szervecske és funkció, ami viszont azt jelenti, hogy ez a sejt szükségképpen teremtve lett.

Fehérjék – a véletlen cáfolata

Az evolucionisták nemhogy a sejt, de a sejt építoköveinek kialakulását sem tudják megmagyarázni. Természetes körülmények között a sejtek építokövéül szolgáló több ezer komplex fehérje egyike sem jöhetett létre.

A proteinek vagy fehérjék óriásmolekulák, amelyek aminosavaknak nevezett kisebb egységekbol állnak, amelyek adott sorrendben, meghatározott mennyiségben és szerkezetben kapcsolódnak egymáshoz. Ezek a molekulák szolgálnak az élo sejt építoköveiként. A legegyszerubb 50 fajta aminosavból épül fel, de van olyan is, amely több ezerbol.

A legfontosabb tény: egyetlen egy aminosav hiánya, hozzáadása vagy kicserélése a fehérjeszerkezetben a proteinbol használhatatlan molekulahalmazt csinál. Minden aminosavnak a megfelelo mennyiségben, a megfelelo helyen kell jelen lennie. Az evolúció elmélete, amely szerint az élet véletlenül alakult ki, kétségbeesik ettol a ténytol, hiszen túl csodálatos ahhoz, hogy a véletlennel magyarázni lehetne. (Továbbá az elmélet nem képes megmagyarázni az aminosavak „véletlenszeru kialakulását” sem, amirol még késobb beszélni fogunk.)

A tényt, hogy a fehérjeszerkezet egyáltalán nem lehet véletlen eredménye, könnyen alátámaszthatjuk egy egyszeru valószínuség-számítási példával, amelyet bárki megérthet.

Egy átlagos fehérjemolekula 288 aminosavból áll, amelyek 12 különbözo típusba tartozhatnak. Ezeket 10300 féleképpen lehet sorba rendezni (ez egy csillagászati nagyságrendu szám, ahol az egyest háromszáz nulla követi). Az összes lehetséges sorrendbol csak egyetlen egy adja a kívánt molekulát. Az összes többi olyan aminosav-lánc, amelyek teljesen hasznavehetetlenek, sot, akár károsak is az élo szervezet számára.

Más szavakkal szólva, egyetlen fehérjemolekula kialakulásának az esélye 1 a 10300-hoz. Az, hogy a való életben ez az egy eset véletlenül bekövetkezzék, gyakorlatilag lehetetlen. (A matematikában az 1 a 1050-nél kisebb valószínuséget „zéró valószínuségnek” nevezik.)

Mi több, a 288 aminosavból álló molekula viszonylag szerény méretu a több ezer aminosavból álló „óriásokhoz” képest. Ha hasonló számításokat alkalmazunk ezekre az óriásmolekulákra, akkor még a „lehetetlen” szót sem érezzük elégségesnek.

Ha egy lépéssel továbbmegyünk az élet kialakulásában, láthatjuk, hogy egyetlen fehérje önmagában semmit sem jelent. A valaha is felfedezett egyik legkisebb baktérium, a Mycoplasma hominis H39, hatszáz különbözo fehérjét tartalmaz. Ebben az esetben az elobb említett valószínuség-számítást, amelyet egyetlen fehérjére végeztünk, mind a hatszáz különbözo proteinre alkalmazni kellene. Az eredmény még a lehetetlenség fogalmát is messze felülmúlja.

Proteins are the most vital elements for living things. They not only combine to make up living cells, but also play key roles in the body chemistry. From protein synthesis to hormonal communications, it is possible to see proteins in action.

Az olvasók közül azok, akik eddig követték e sorokat, és az evolúciós elmélet hívei, azt gondolhatják, hogy ezeket a számokat a hatás kedvéért eltúloztuk. Nem errol van szó: ezek határozott és konkrét tények. Egyetlen evolucionista sem tiltakozhat, és nem is tiltakozik e számok ellen. Ok maguk is elfogadják, hogy akárcsak egyetlen protein véletlenszeru létrejöttének is olyan kicsi az esélye, mint hogy „egy majom hibátlanul megírja az emberiség történetét egy írógépen” . Ám ahelyett, hogy elfogadnák a másik magyarázatot, ami a teremtés, tovább védelmezik ezt a lehetetlenséget.

Ezt a tényt számos evolucionista bevallja. Harold F. Blum, a híres evolucionista tudós például kijelenti: „a legkisebb ismert protein méretéhez hasonló polipeptid spontán kialakulása is teljesen valószínutlennek tunik” .

Az evolucionisták szerint a molekuláris evolúció nagyon hosszú idon át ment végbe, és ez a hosszú ido tette lehetségessé a lehetetlent. Azonban bármilyen hosszú idot is veszünk, nem lehetséges, hogy az aminosavak véletlenül álljanak össze fehérjékké. William Stokes, amerikai geológus, elismeri Földtörténeti alapok címu írásában azt a tényt, hogy „a fehérje nem alakulhatna ki egymilliárd év során sem, egymilliárd olyan bolygón sem, amelyet a szükséges aminosavak koncentrált vizes oldata borít” .

Mit is jelentenek ezek a tények? Perry Reeves kémiaprofesszor így válaszol erre a kérdésre:

Amikor az ember megvizsgálja a lehetséges szerkezetek óriási számát, amelyek az aminosavak véletlenszeru kombinációjából jöhetnek létre, teljesen értelmetlennek tunik, hogy az élet így alakult volna ki. Sokkal hihetobb, hogy egy Nagy Építo és a legbölcsebb terv kellett ehhez a feladathoz.”

Ha csak egyetlen ilyen protein spontán létrejötte lehetetlen, milliószor lehetetlenebb, hogy az emberi sejteket felépíto milliónyi fehérje spontán keletkezzék. Sot, a sejt nem csupán fehérjék halmazából áll. A fehérjék mellett nukleidek, szénhidrogének, lipidek, vitaminok és sok más elem és vegyület vesz részt pontos arányok szerint felépítésében és muködésében is.

Robert Saphiro, a New York Egyetem kémikusa és DNS-specialistája, kiszámolta, hogy mekkora a valószínusége annak, hogy az egyetlen baktériumban található 2000 féle protein spontán létrejöjjön. A valószínuség 1 a 1040000-hez (ez egy hihetetlen nagyságú szám, ahol az egyest negyvenezer nulla követi).

A Cardiff University College (Wales) alkalmazott matematika és csillagászat professzora, Chandra Wickramasinghe, megjegyzi: „Annak valószínusége, hogy az élet élettelen anyagból kialakuljon, egy egy olyan számhoz, amelyben negyvenezer nulla van… elég nagy szám ahhoz, hogy maga alá temesse Darwint az egész evolúciós elmélettel együtt. Nem volt osleves, sem ezen a bolygón, sem másikon, és ha az élet nem véletlenül jött létre, akkor céltudatos intelligencia van mögötte” .

Sir Fred Hoyle azt mondja ezekrol a felfoghatatlan nagyságú számokról: „Valóban, az az elmélet, hogy az életet egy értelem hozta létre, olyannyira nyilvánvaló, hogy az ember csodálkozik, hogy miért nem fogadják el magától értetodonek. Ennek oka inkább lelki, mint tudományos.”

A Hoyle által említett „lelki ok” az evolucionisták önkondicionálása, akik ezért nem fogadják el a tényt, hogy az élet teremtés által jött létre. Ezeknek az embereknek a fo célja Isten létezésének tagadása. Ez az egyetlen ok, amiért irracionális módon védelmezik azt, amit ok maguk is lehetetlennek tartanak.

Balkezes proteinek

Vizsgáljuk meg most részletesen, hogy miért lehetetlen, hogy a proteinek az evolucionisták elképzelése szerint alakultak volna ki.

A fehérjemolekula létrejöttéhez nem elegendo a megfelelo aminosavak helyes sorrendje. Ezen kívül az is szükséges, hogy a jelen lévo valamennyi aminosav balkezes legyen. Az aminosavaknak két típusa van, ezeket a „jobbkezes” és „balkezes” névvel illetik. Térbeli felépítésük tükörszimmetrikus, egy ember jobb és bal kezéhez hasonlóan.

A két csoportba tartozó aminosavak könnyedén létesítenek kötést egymás között. A kutatások lenyugözo tényre derítettek fényt: minden fehérje, amely részt vesz a növények és állítok felépítésében, a legegyszerubb organizmustól a legbonyolultabbig, balkezes aminosavakból épül fel. Ha csak egyetlen jobbkezes aminosav is található a fehérjében, az az élet szempontjából használhatatlanná válik. Elég érdekes, hogy amikor egyes kísérletek során a baktériumoknak jobbkezes aminosavakat adtak, azok azonnal elpusztították az aminosavakat, és egyes esetekben a töredékekbol balkezes aminosavakat alakítottak ki, amelyeket már fel tudtak használni.

Tételezzük fel egy kicsit, hogy az élet véletlenül jött létre, ahogy az evolucionisták állítják. Ebben az esetben a balkezes és jobbkezes aminosavaknak nagyjából egyenlo számban kellene elofordulniuk a természetben. Ezért mindkettonek részt kellene vennie az élo szervezetek felépítésében, mivel kémiailag lehetséges, hogy mindkét típusú aminosav könnyen alakít ki kötést a másikkal. Valójában azonban az élo szervezeteket felépíto valamennyi fehérje kizárólag balkezes aminosavakból épül fel.

A kérdés, hogy miért csak a balkezes aminosavak vesznek részt az élolények felépítésében, még mindig nyugtalanítja az evolucionistákat. Semmiképpen nem lehet megmagyarázni ezt a specializálódást.

A fehérjéknek ez a jellemzoje tovább növeli az evolucionisták „véletlen-elméletének” homályosságát. A „használható” fehérje létrejöttéhez nem elegendo, hogy az aminosavak adott számban, mennyiségben és szerkezet szerint csatlakozzanak egymáshoz. Arra is szükség van, hogy az összes aminosav balkezes legyen, és egyetlen egy jobbkezes se legyen köztük. És még sincs olyan természetes kiválasztórendszer, amely azonosítani tudná, hogy egy jobbkezes aminosav férkozött a rendszerbe, és felismerné, hogy az nem megfelelo, és el kell távolítani a láncból. Ez a tény véglegesen kiküszöböli a véletlen lehetoségét.

Az Encyclopaedia Brittanica, az evolúció nyílt védelmezoje, megemlíti, hogy a földi élolények és a komplex polimerek építokövei, például a fehérjék, mind balkezes aszimmetriát mutatnak. Azt is hozzáteszi, hogy ez megfelel annak, mint ha egymilliószor feldobnánk egy pénzérmét, és minden esetben fej lenne az eredmény. Ugyanez az enciklopédia kijelenti, hogy nem értjük, miért vagy hogyan lesznek a molekulák jobbkezesek vagy balkezesek, és hogy ennek a különbségnek érdekes módon köze van az élet kialakulásához a Földön.

Ha egymilliószor feldobunk egy pénzérmét, és minden alaklommal a fej lesz felül, mi logikusabb: elhinni, hogy véletlenül történt, vagy elfogadni, hogy szándékos beavatkozás történt? A válasz egyértelmu. Azonban az evolucionisták mégis a véletlenhez menekülnek, hogy ne kelljen elfogadniuk a tudatos beavatkozás tényét.

Az aminosavak balkezességéhez hasonló helyzet fordul elo a nukleotidoknál, amik a DNS és az RNS legkisebb építokövei. Az élolényeket felépíto aminosavakkal ellentétben azonban itt mindig csak jobbkezes nukleotidokat találunk. Ez is egy olyan tény, amit nem lehet a véletlennel magyarázni.

Az eddig vizsgált valószínuségek minden kétségen felül bizonyítják, hogy az élet kialakulása nem magyarázható a véletlennel. Ha ki akarjuk számítani, hogy mekkora a valószínusége annak, hogy egy átlagos méretu, 400 aminosavat tartalmazó molekula csak balkezes aminosavakból épüljön fel, az eredmény 1 a 2400, vagyis 1 az 1120-hoz lesz. Csak összehasonlításként közöljük, hogy az elektronok számát a teljes univerzumban 1079-re becsülik, ami sokkal kisebb ennél a számnál. És annak a valószínuségét, hogy ezek az aminosavak a szükséges sorrendet és muködési formát vegyék fel, csak sokkal nagyobb számmal lehet érzékeltetni. És ha ehhez még hozzávesszük a több típusú és nagyobb számú fehérje kialakulását, akkor a szám felfoghatatlan lesz.

A megfelelo kötés létfontosságú

És még a fenti hosszú listával sem ér véget a bizonyítékok sora az evolúció csodjére. Nem elegendo, hogy az aminosavak a megfelelo számban, sorrendben és térbeli szerkezetben kapcsolódjanak egymáshoz. A fehérje kialakulásához az is szükséges, hogy a több karral rendelkezo fehérjék a megfelelo karon keresztül kapcsolódjanak egymáshoz. Ezt a kötést nevezik peptidkötésnek. Az aminosavak különbözo kötések által kapcsolódhatnak egymáshoz, de csak azokból lesznek fehérjék, amelyek peptidkötéssel kapcsolódnak.

Egy hasonlattal megvilágíthatjuk ezt a kérdést. Tegyük fel, hogy egy autó minden alkatrésze tökéletes és a helyén is van, azzal a kivétellel, hogy az egyik kerék nem csavarokkal, hanem drótokkal van a helyére erosítve, és nem függolegesen, hanem laposan a földre fektetve. Egy ilyen autó természetesen nem tudna elorehaladni egy métert sem, bármilyen eros motorral vagy fejlett lengéscsillapítóval szerelték is fel. Elso pillantásra úgy tunik, hogy minden a helyén van, de csupán egyetlen kerék helytelen beszerelése az egész autót használhatatlanná teszi. Ehhez hasonlóan ha a fehérjemolekulában csupán egyetlen aminosav nem peptidkötéssel, hanem más kötéssel kapcsolódik egy másikhoz, az egész molekula használhatatlan lesz.

A kutatások bebizonyították, hogy a véletlenszeruen kombinálódó aminosavak csak az esetek 50 százalékában kombinálódnak peptidkötéssel, a többi esetben olyan kötésekkel, amelyek nincsenek jelen a fehérjékben. A megfelelo muködéshez a proteinben csak peptidkötés lehet, épp úgy, ahogy csak a balkezes aminosavak felelnek meg.

Ennek valószínusége ugyanolyan, mint hogy minden egyes fehérje balkezes legyen. Vagyis, ha egy 400 aminosavból álló fehérjét veszünk, akkor annak valószínusége, hogy ezek kizárólag peptidkötéssel kapcsolódjanak egymáshoz, 1 a 2399-hez.

Zéró valószínuség

Amint az elobb már láthattuk, egy 500 aminosavból álló fehérjemolekula kialakulásának valószínusége 1 egy olyan számhoz viszonyítva, amelynek 950 nulla van a végén, ami akkora szám, hogy az emberi elme képtelen felfogni. Ez a valószínuség csak elméletben valósulhat meg. Gyakorlatban a megvalósulás esélye nulla. A matematikában minden olyan valószínuség, amely kisebb, mint 1 a 1050-hez, statisztikai szempontból nulla valószínuségnek tekintendo.

Az „1 a 10950-hez” valószínuségi tényezo pedig messze meghaladja ezt a határértéket.

Az ötszáz aminosavból álló fehérje molekula kialakulásának esélye ilyen kicsi, de létezik a valószínutlenségnek ennél magasabb szintje is. A hemoglobin molekulában (ami egy létfontosságú fehérje) 574 aminosav van. Gondoljunk csak bele: a testünkben található milliárdnyi vörösvérsejt mindegyikében 280.000.000 (kétszáznyolcvanmillió) hemoglobin molekula van.

A Föld feltételezett életkora sem elegendo ahhoz, hogy „próba-szerencse” alapon akárcsak egyetlen fehérje is létrejöjjön, nemhogy egy egész vörösvérsejt. Még ha feltételeznénk is, hogy az aminosavak a világ kezdete óta idoveszteség nélkül kombinálódnak, akkor sem jutottak volna el napjainkig a 10950 lehetoségig.

Mindezekbol az következik, hogy az evolucionisták a lehetetlenség szörnyu szakadékába zuhannak már az egyetlen fehérje kialakulásánál.

Létezik-e próba-szerencse módszer a természetben?

Végül pedig egy nagyon fontos dolgot kell megjegyeznünk az eddig felsorolt valószínusé-számítási példákkal kapcsolatban. Kimutattuk, hogy a valószínuségi arányszámok csillagászati méreteket érnek el, és hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy ilyen események bekövetkezzenek. Van azonban egy sokkal fontosabb és zavarba ejtobb probléma, amivel az evolucionistáknak meg kell birkózniuk. Természetes körülmények között semmiféle próba-szerencse módszer nem fordul elo a fehérjék létrejöttében.

A következo oldalon ismertetett számítások egy 500 aminosavból álló fehérjemolekula létrejöttének valószínuségét ábrázolják a próba-szerencse módszerhez ideális körülmények között, amelyek azonban a természetben nem léteznek. Vagyis a használható fehérje kialakulásának 1 a 10950-hez az esélye, ha feltételezzük, hogy létezik olyan képzeletbeli mechanizmus, amelynek során egy kéz összekapcsol 500 aminosavat, majd ha a lánc nem muködoképes, akkor szétszedi és más sorrendben ismét összeállítja. Minden esetben egyenként kell szétszedni az aminosavakat, és vigyázni kell, hogy eggyel se legyen több az összekapcsolt elemek száma. Aztán meg kellene várni, hogy a létrejött lánc muködoképes-e, és kudarc esetén mindent szétszedni, és belefogni az újabb kísérletbe. Az is nagyon fontos, hogy a lánc ne bomoljon le az ötszázadik elem kapcsolódása elott. Ez azt jelenti, hogy a fenti valószínuség csak ellenorzött körülmények között érvényes, ahol tudatos mechanizmus irányítja a folyamat elejét, végét, és minden egyes fázisát, és ahol csak az aminosavak sorrendjének kiválasztása marad a véletlenre. Kétségtelenül lehetetlen, hogy természetes környezetben létezhessenek ilyen körülmények. Ezért a fehérje kialakulása természetes körülmények között logikai és technikai szempontból is lehetetlen, az elméleti valószínuségtol függetlenül. Valójában teljesen tudománytalan ilyen eseménynek még csak a valószínuségérol is beszélni.

Egyes evolucionisták képtelenek ezt felfogni. Mivel úgy gondolják, hogy a fehérjék kialakulása egyszeru kémiai reakció, olyan nevetséges kijelentéseket tesznek, mint hogy „az aminosavak reakcióba lépnek egymással, összekapcsolódnak, és fehérjéket hoznak létre”. De az élettelen anyagban véletlenszeruen végbemeno kémiai reakciók csak primitív és egyszeru változásokat eredményezhetnek. Ezek száma korlátozott és meghatározható. A kicsivel bonyolultabb anyagokhoz már hatalmas gyárak, vegyi üzemek és laboratóriumok szükségesek. Ilyenek a gyógyszerek és a mindennapi életben használt számos más vegyi anyag. Ezért lehetetlen, hogy a fehérjék, amelyek mindegyike a tervezés és alkotás csodája, és amelyekben minden résznek megvan a pontos helye, véletlenszeru kémiai reakciók eredményeképpen jöttek volna létre.

Egy pillanatra most feledkezzünk meg az eddig tárgyalt valószínutlenségrol, és tételezzük fel, hogy mégiscsak létrejöhetett egy muködoképes fehérjemolekula spontán módon, a véletlen eredményeképpen. De az evolúció elmélete még így is kifogy a válaszokból, hiszen akkor ezt a proteint, hogy megtarthassa kialakult formáját, el kellene különíteni természetes környezetétol, amelyben létrejött, és speciális körülmények között kellene orizni. Máskülönben ez a protein lebomlana a természetes földi körülmények között, vagy pedig további savakkal, aminosavakkal vagy más anyagokkal lépne reakcióba, és elveszítené eredeti tulajdonságait, teljesen más és használhatatlan anyaggá alakulna.

Nulla az esélye annak, hogy egy fehérje véletlenül létrejöjjön

A használható fehérje létrejöttének 3 alapfeltétele van:

Elso feltétel: a fehérjelánc minden aminosava megfelelo típusú, és a megfelelo sorrendben fordulnak elo.

Második feltétel: a láncban minden aminosav balkezes.

Harmadik feltétel: valamennyi aminosav peptidkötéssel kapcsolódik egymáshoz.

Ahhoz, hogy egy protein véletlenül létrejöjjön, mindhárom alapfeltételnek egyszerre kell teljesülnie. A fehérje véletlenszeru kialakulásának esélye egyenlo az egyes feltételek bekövetkezte esélyének szorzatával.

Például egy átlagos, 500 aminosavból álló molekula kialakulása:

1. Annak esélye, hogy az aminosav a megfelelo szekvenciával kezdodik:

A fehérjék felépítésében 20 fajta aminosav vesz részt. Ennek alapján:

- Annak esélye, hogy minden aminosav megfeleloen választódik ki ezek közül
- Annak valószínusége, hogy mind az 500 megfelelo lesz

= 1/20
= 1/20500 = 1/10650
= egyszer minden 10650 esetbol.

2. Annak valószínusége, hogy az aminosavak balkezesek lesznek:

- Annak valószínusége, hogy egy aminosav balkezes lesz
- Annak valószínusége, hogy mind az 500 aminosav balkezes lesz

= ½
= 1/2500 = 1/10150
= egyszer minden 10150 esetbol.

3. Annak valószínusége, hogy az aminosavak peptidkötéssel kapcsolódnak:

Az aminosavak különbözo kémiai kötésekkel kapcsolódhatnak egymáshoz. Csak akkor jön létre muködoképes fehérje, ha a láncban az összes aminosav a peptidkötésnek nevezett speciális kémiai kötéssel kapcsolódik egymáshoz. Annak valószínusége, hogy az aminosavak az összes többi kötésen kívül a peptidkötéssel kapcsolódjanak egymáshoz, 50%. Ennek alapján:

- Annak valószínusége, hogy két aminosav peptidkötéssel kapcsolódjék
- Annak valószínusége, hogy 500 aminosav peptidkötéssel kapcsolódjék

=½
=1/2499 = /10150
= egyszer minden 10150 esetbol.

ÖSSZESÍTETT VALÓSZÍNUSÉG

= 1/10650 x 1/10150 x 1/10150 = 1/10950
= egyszer minden 10950 esetbol.

Annak valószínusége, hogy egy átlagos, 500 aminosavból álló fehérjemolekula létrejöjjön, amelyben az aminosavak mennyisége és sorrendje megfelelo, és csak balkezes aminosavakat tartalmaz, amelyek mind peptidkötéssel kapcsolódnak egymáshoz, 1 a 10950-hez. Ezt a számot úgy írjuk le, hogy 950 nullát teszünk az egyes után, ahogy itt látható:

10950 =

100,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000, 000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,

000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,

000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000,000

Az evolucionisták zavara az élet kialakulásával kapcsolatban

Hogyan jelent meg az elso élolény? Ez a kérdés annyira zavarba hozza az evolucionistákat, hogy többnyire próbálnak átsiklani ezen a témán. Úgy próbálják kikerülni hogy egyszeruen azt mondják: „az elso élolények véletlenszeru események láncolatának eredményeképpen jöttek létre a vízben”. Ez azonban olyan jelentos állomás, hogy semmiképpen nem tudják megkerülni. És itt nincsenek régészeti leletek, amelyeket meghamisíthatnának vagy félremagyarázhatnának, hogy az elméletüket támogassa. Az evolúció elmélete már a kezdet kezdetén nélkülöz minden alapot.

Egy lényeges dolgot mindenképpen meg kell jegyezni: ha az evolúciós elmélet egyetlen pontjáról is bebizonyosodik, hogy lehetetlen, az elegendo bizonyíték arra, hogy az egész elmélet teljesen hamis és érvénytelen. Például ha bebizonyítjuk, hogy a fehérjék véletlenszeru kialakulása nem lehetséges, azzal cáfoljuk az evolúció összes ez után következo lépését. Ezután már teljesen értelmetlen összeszedni néhány emberi és majomkoponyát, és feltételezéseket gyártani róluk.

Hogy az élolények hogyan jöttek létre az élettelen anyagból, az egy olyan kérdés, amit az evolucionisták sokáig még említeni sem akartak. Ez a folyamatosan elkerült kérdés azonban elkerülhetetlen problémává notte ki magát, és a huszadik század második negyedében számos kutatás igyekezett választ adni rá.

A fo kérdés az volt: hogyan jelenhetett meg az elso élo sejt az osi földi atmoszférában? Más szavakkal, milyen magyarázatot tudnak felhozni erre az evolucionisták?

A kérdésre a válaszokat kísérletek segítségével keresték. Evolucionista tudósok és kutatók laboratóriumi kísérleteket hajtottak végre, hogy megmagyarázzák az élet keletkezését, de ezek nem váltottak ki nagy érdeklodést. Az élet eredetével kapcsolatos legelismertebb kísérlet a Miller kísérlet volt, amelyet az amerikai kutató, Stanley Miller hajtott végre 1953-ban. (A kísérlet Urey-Miller kísérlet néven is ismert, mert Harold Urey, aki Miller tanára volt a Chicago Egyetemen, is kivette belole a részét.)

Ez a kísérlet az egyetlen úgynevezett „bizonyíték” a molekuláris evolúció elméletére, amely állítólag az evolúciós folyamat elso stádiumát jelentené. Annak ellenére, hogy azóta fél évszázad eltelt, és hatalmas technikai fejlodés következett be, senki nem tett további lépéseket a témában. Ennek ellenére Miller kísérletét még mindig tanítják, és a tankönyvek szerint ez az evolúciós magyarázata az elso élolények megjelenésének. Mivel tudják, hogy az ilyen kísérletek nem támogatják, hanem épp ellenkezoleg, cáfolják az elméletüket, az evolucionisták jó okkal nem folytatják oket.

Miller kísérlete

Stanley Miller célja az volt, hogy kísérleti úton igazolja, hogy az aminosavak, a fehérjék építokövei, létrejöhettek „véletlenül” az élettelen Földön, sok milliárd évvel ezelott.

Kísérletében Miller olyan gázkeveréket használt, amilyen feltételezése szerint az osi Földön létezett (bár feltételezése késobb a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak bizonyult), és amely ammóniából, metánból, hidrogénbol és vízgozbol állt. Mivel ezek a gázok természetes körülmények között nem lépnek egymással reakcióba, o energiát közölt ezzel a keverékkel. Feltételezve, hogy az osi légkörben az energia a villámokból származott, mesterséges elektromos forrást alkalmazott.

Miller 100 fokon forralta ezt a gázkeveréket egy hétig, és elektromosságot vezetett bele. Az egy hét leteltével megvizsgálta a tartály alján keletkezett üledéket, és megállapította, hogy a fehérjék alapeleméül szolgáló 20 aminosavból három megtalálható benne.

Ez a kísérlet hatalmas izgalmat keltett az evolucionisták soraiban, és kiemelkedo sikerként könyvelték el. A megrészegült boldogság pillanataiban ilyen szalagcímek születtek: „Miller életet teremt”. Pedig a Miller által létrehozott molekulák csak élettelen molekulák voltak.

A kísérlet által bátorított evolucionisták újabb forgatókönyveket gyártottak. Sietos elméletek születtek az aminosavak utáni lépcsokrol. Állítólag a késobbiek során az aminosavak a megfelelo sorrendben kapcsolódva fehérjeláncokat alkottak. A véletlenszeruen létrejött fehérjék közül néhányan sejthártya-szeru képzodménnyé rendezték magukat, amelyek „valahogyan” életre keltek, és élo sejteket alkottak. Idovel a sejtek egyesültek és élolények lettek belolük.

Azonban Miller kísérlete igencsak megtéveszto volt, és azóta már számos szempontból hamisnak bizonyult.

Miller kísérlete nem más, mint megtévesztés

Miller kísérlete azt volt hivatva bizonyítani, hogy az aminosavak létrejöhettek primitív földi körülmények között, de számos ponton nem felel meg a valóságnak. Ezek a következok:

1. A „hideg csapdának” nevezett mechanizmus segítségével Miller izolálta az aminosavakat a környezetüktol, miután létrejöttek. Ha nem tett volna így, a környezet tulajdonságai, amelyben létrejöttek, azonnal elpusztította volna az aminosavakat.

Kétségtelen, hogy az izolációnak ez a tudatos mechanizmusa nem létezett primitív földi körülmények között. E nélkül viszont akár egyetlen létrejött aminosav is azonnal felbomlott volna. Richard Bliss kémikus így fejezte ki ezt az ellentmondást: „Bizonyos, hogy a hidegcsapda nélkül az áramforrás elpusztította volna a létrejött vegyületeket.”

És valóban, Miller a korábbi kísérletekben, amikor nem használta a hidegcsapdát, nem tudott aminosavakat létrehozni ugyanazokból az anyagokból.

2. A Miller által szimulált primitív légkör egyáltalán nem volt reális. Az 1980-as évekre a kutatók már egyetértettek abban, hogy a primitív földi légkör nitrogént és szén-dioxidot tartalmazott metán és ammónia helyett. Hosszas hallgatás után maga Miller is bevallotta, hogy az általa használt gázkeverék nem volt realisztikus.

Akkor pedig miért ragaszkodott hozzá Miller, hogy ezeket a gázokat használja? A válasz egyszeru: ammónia nélkül nem lehetett aminosavakat szintetizálni. Kevin McKean így ír errol a Discover magazinban publikált cikkében:

Miller és Urey metán és ammónia keverékével próbálta imitálni az osi földi légkört. Szerintük a Föld fém, ko és jég teljesen homogén keveréke volt. A legújabb tanulmányok azonban egyetértenek abban, hogy azokban az idokben a Föld nagyon forró volt, és olvadt nikkel és vas keverékébol állt. Ezért az atmoszféra nagyrészt nitrogén (N2), szén-dioxid (CO2) és vízgoz (H2O) keverékébol kellett, hogy álljon. Ezek azonban nem annyira megfelelok a szerves molekulák szintetizálásához.

J. P. Ferris és C. T. Chen amerikai tudósok megismételték Stanley Miller kísérletét olyan atmoszferikus közegben, amely szén-dioxidot, hidrogént, nitrogént és vízgozt tartalmazott, és egyetlen aminosav-molekulát sem sikerült szintetizálniuk.

3. A Miller kísérletét érvényteleníto másik pont az, hogy az aminosavak feltételezett kialakulásának idején elég oxigén volt a légkörben ahhoz, hogy elpusztítsa oket. Ezt a tényt, amit Miller teljesen figyelmen kívül hagyott, a 3,5 milliárd éves kozetrétegekben talált oxidálódott vas és uránium bizonyítja.

Más eredmények is igazolják, hogy ebben az idoben sokkal nagyobb volt az oxigén mennyisége, mint azt eredetileg feltételezték. És a kutatások szerint akkoriban a Földet éro ultraibolya sugárzás tízezerszerese volt az evolucionisták által feltételezett értéknek. Az intenzív ultraibolya sugárzás pedig elkerülhetetlenül felszabadított oxigént a légkörbe azáltal, hogy felbontotta a vízpárát és a szén-dioxidot.

Latest Evolutionist Sources Dispute Miller's Experiment

Today, Miller's experiment is a subject totally disregarded even among the evolutionist scientists. In the 1998 February issue of the famous evolutionist science magazine Earth, the following statements appear in an article titled "Life's Crucible":

Geologist now think that the primordial atmosphere consisted mainly of carbon dioxide and nitrogen, gases that are less reactive than those used in the 1953 experiment. And even if Miller's atmosphere could have existed, how do you get simple molecules such as amino acids to go through the necessary chemical changes that will convert them into more complicated compounds, or polymers, such as proteins? Miller himself throws up his hands at that part of the puzzle. "It's a problem," he sighs with exasperation. "How do you make polymers? That's not so easy."1

As seen, even Miller himself has accepted that, today, his experiment will not lead to any conclusion in terms of bringing an explanation to the origin of life. The fact that our evolutionist scientists embrace this experiment fervently only indicates the misery of evolution, and the desperation of its advocators.

In the March 1998 issue of National Geographic, in an article titled "The Emergence of Life on Earth", the following is told on this topic:

Many scientists now suspect that the early atmosphere was different from what Miller first supposed. They think it consisted of carbon dioxide and nitrogen rather than hydrogen, methane, and ammonia.

That's bad news for chemists. When they try sparking carbon dioxide and nitrogen, they get a paltry amount of organic molecules - the equivalent of dissolving a drop of food colouring in a swimming pool of water. Scientists find it hard to imagine life emerging from such a diluted soup.2

In brief, neither Miller's experiment, nor another evolutionist trial can answer the question of how life emerged on earth. All of the research that has been done shows that it is impossible for life to emerge by chance and thus confirms that life is created.

1. Earth, "Life's Crucible", February 1998, p.34
2. National Geographic, "The Rise of Life on Earth", March 1998, p.68

Ezek a körülmények teljesen ellentmondanak Miller kísérletének, amelyben az oxigént teljesen kihagyta a számításból. Ha oxigént is használtak volna a kísérletben, akkor a metán felbomlott volna szén-dioxidra és vízre, az ammónia pedig nitrogénre és vízre. Másrészt viszont olyan környezetben, ahol nincs oxigén, nem lehet ózonréteg sem, akkor pedig az aminosavakat azonnal elpusztította volna az intenzív ultraibolya sugárzás. Más szavakkal, akár volt oxigén az osi légkörben, akár nem, a környezet mindenképpen pusztító volt az aminosavak szempontjából.

4. Miller kísérletének végére sok olyan szerves sav is szintetizálódott, amelyek pusztító hatásúak minden élo dologra nézve. Ha az aminosavakat nem távolítja el azonnal ebbol a közegbol, elkerülhetetlenül megkezdodött volna lebomlásuk, vagy kémiai reakciók útján más anyagokká való átalakulásuk.

Továbbá a kísérlet végére számos jobbkezes aminosav is szintetizálódott. Ezeknek a létezése önmagában cáfolta az elméletet, mivel a jobbkezes aminosavak nem képesek részt venni az élo szervezetek felépítésében. Vagyis a körülmények, amelyek között Miller kísérletében aminosavak szintetizálódtak, nem voltak alkalmasak az életre. A közeg valójában savas keverékké változott, amely elpusztította és oxidálta a létrejött hasznos molekulákat.

Mindezek a pontok egyetlen konkrét valóságra mutatnak: Miller kísérletérol nem állíthatjuk, hogy bebizonyította, hogy élolények jöhettek létre primitív földi körülmények között. Az egész kísérlet nem más, mint célzott és ellenorzött laboratóriumi kísérlet aminosavak eloállítására. A felhasznált gázok típusát és mennyiségét szándékosan úgy határozták meg, hogy ideális közeget biztosítson az aminosavak létrejöttéhez. A rendszerrel közölt energia nem volt sem túl sok, sem túl kevés, hanem pontosan úgy határozták meg, hogy eloidézze a kívánt reakciókat. A kísérleti berendezést teljesen elkülönítették, hogy ne szivároghasson be semmiféle káros vagy az aminosavak szintézisét gátló anyag – márpedig ilyenek bizonnyal boven elofordultak a primitív földi légkörben. De a kísérletbol kihagyták az osi földi légkör minden olyan összetevojét, amely esetleg megváltoztathatta volna a reakció kimenetelét. Ezek közül csak egy az oxigén, ami az oxidáció miatt megelozte volna az aminosavak létrejöttét. És a létrejött aminosavak még ideális, laboratóriumi körülmények között sem maradhattak volna meg a hidegcsapda nélkül.

Voltaképpen ezzel a kísérlettel az evolucionisták saját maguk cáfolták meg az evolúciót, mert ha a kísérlet bármit is bizonyít, akkor az az, hogy aminosavak csak ellenorzött laboratóriumi körülmények között szintetizálhatók, ahol minden egyes feltételt tudatosan teremtettek meg és mérlegeltek. Vagyis az életet létrehozó ero nem lehet véletlenszeru, hanem csak tudatos teremtés.

Az evolucionisták azért nem fogadják el ezt a magától értetodo valóságot, mert vak makacssággal ragaszkodnak teljesen tudománytalan eloítéleteikhez. Elég érdekes azonban, hogy Harold Urey, aki tanítványával, Stanley Millerrel megszervezte a kísérletet, a következot vallotta be a témáról:

Mi, akik az élet eredetét tanulmányozzuk., minél többet vizsgálódunk, annél inkább úgy érezzük, hogy túl bonyolult ahhoz, hogy bárhol is kifejlodhetett volna. Valamennyien hittételként hiszünk abban, hogy az élet az élettelen anyagból alakult ki ezen a bolygón. De az élet annyira bonyolult, hogy nehezen képzelheto el, hogy tényleg így történt.

A legfrissebb evolucionista források vitatják Miller kísérletét

Miller kísérletét ma már az evolucionisták is teljesen figyelmen kívül hagyják. A neves evolucionista tudományos folyóirat, az Earth, a következoket írta: „A geológusok úgy gondolják, hogy az osi földi atmoszféra nagyrészt szén-dioxidból és nitrogénból áll, olyan gázokból, amelyek kevésbé reakcióképesek, mint az 1953-as kísérletben használtak. És még ha Miller atmoszférája létezhetett volna, hogyan lehet rávenni az egyszeru molekulákat, például az aminosavakat arra, hogy a szükséges kémiai változásokon átmenve bonyolultabb vegyületekké vagy polimerekké, például proteinekké alakuljanak át? Maga Miller égnek emeli a kezét erre a kérdésre: ’Komoly probléma’, sóhajt gondterhelten, ’Hogyan lehet polimereket csinálni? Nem is olyan egyszeru dolog.’”

Mint láthatjuk, maga Miller is elfogadta, hogy kísérlete semmiféle kérdésre nem válaszol az élet keletkezésével kapcsolatban. Az a tény, hogy evolucionista tudósaink oly lelkesen fogadják ezt a kísérletet, csak még inkább rávilágít az evolúciós elmélet nyomorúságos helyzetére, és támogatóinak szorultságára.

A National Geographic 1998 márciusi számában „Az élet megjelenése a Földön” címu cikk a következoket írta a témáról:

„Számos tudós tudja ma már, hogy a korai földi atmoszféra különbözött a Miller kísérletében használt gázkeveréktol. Feltételezik, hogy szén-dioxidból és nitrogénbol állt, nem pedig hidrogénbol, metánból és ammóniából.”

Ez pedig rossz hír a kémikusok számára. A szén-dioxiddal és nitrogénnel folytatott kíséreltekben egészen kevés mennyiségu szerves anyagot kaptak – mintha egyetlen csepp ételfestéket oldanának fel egy úszómedencében. A tudósok nehezen tudják elképzelni, hogy ennyire híg levesbol bármiféle élet is kialakulhatott volna.

Röviden szólva, sem Miller kísérlete, sem bármiféle más evolucionista próbálkozás nem válaszolhatja meg a kérdést, hogy hogyan jelent meg az élet a Földön. Minden kutatás azt igazolja, hogy az élet nem alakulhatott ki véletlenül – vagyis megerosíti, hogy az élet teremtés eredménye.

Az osi atmoszféra és a fehérjék

A fentebb idézett ellentmondások ellenére az evolucionisták még mindig Miller kísérletét hozzák fel bizonyítéknak, hogy kikerüljék azt a kérdést, hogy hogyan alakultak ki maguktól az aminosavak a primitív földi légkörben. Mind a mai napig megtévesztik az embereket, és úgy tesznek, mintha ez a kudarcba fulladt kísérlet minden kérdésre választ adott volna.

Azonban az élet keletkezésének második szakasza még nagyobb probléma elé állította az evolucionistákat, mint az aminosavak kérdése: a fehérjék, vagyis az élet építokövei, több száz aminosavból állnak, amelyek meghatározott sorrendben kapcsolódnak egymáshoz.

Azt állítani, hogy a fehérjék véletlenül jöttek létre természetes körülmények között, még kevésbé megalapozott, mint az aminosavak esetében. Az elozo oldalakon áttekintettük a matematikai valószínutlenségét annak, hogy az aminosavak véletlenül kapcsolódva hozzák létre a fehérjéket. Most megvizsgáljuk, mennyire lehetetlen az, hogy a fehérjék kémiai úton jöjjenek létre osi földi körülmények között.

A fehérjeszintézis nem lehetséges vízben

Amikor az aminosavak fehérjékké állnak össze, egy peptidkötés nevu speciális kötésfajtával kapcsolódnak egymáshoz. A peptidkötés kialakulása közben egy vízmolekula szabadul fel.

Ez a tény minden kétséget kizáróan cáfolja az evolucionistáknak azt az állítását, hogy az élet a vízben alakult volna ki, mert a „Le Chatelier elv” kimondja, hogy olyan reakció, amelynek során víz szabadul fel (kondenzációs reakció) nem mehet végbe vizes közegben. Minden kémiai reakció közül annak a legkisebb a valószínusége, hogy ilyen reakció vizes közegben végbemenjen.

Ezért az óceánok, ahol az evolucionisták szerint az élet kezdodött és ahonnan az aminosavak származnak, határozottan nem az a hely, ahol az aminosavak fehérjékké kapcsolódhatnának össze. Viszont annak sincs sok értelme, hogy az evolucionisták megváltoztassák a véleményüket, és kijelentsék, hogy az élet mégiscsak a szárazföldön alakult ki, mivel az egyetlen hely, ahol az aminosavak védve lehettek az ultraibolya sugárzástól, az a tengerek és óceánok mélye. A szárazföldön az ultraibolya sugarak elpusztították volna oket. A Le Chatelier elv viszont cáfolja azt az állítást, hogy az élet a vízben jött volna létre. Újabb dilemma, amellyel az evolucionistáknak szembe kell nézniük.

Még egy kétségbeesett próbálkozás: Fox kísérlete

In his experiment, Fox produced a substance called "proteinoid". Proteinoids were randomly assembled combinations of amino acids. Unlike proteins of living things, these were useless and non-functional chemicals. Here is an electron microscope vision of proteinoid particles.

A fenti dilemma megoldására az evolucionisták kezdtek teljesen irreális ötleteket felhozni. A kutatók közül az egyik legismertebb Sydney Fox. Fox a következo elméletet terjesztette elo a probléma megoldására. Szerinte az elso aminosavak rögtön kialakulásuk után egy vulkánhoz közeli szirtre sodródtak. Az aminosavakat is tartalmazó keverékbol a víz elpárolgott, miután elérte a forráspontot. Így a „megszáradt” aminosavak már képesek voltak egyesülni, hogy fehérjéket hozzanak létre.

Ezt a bonyolult megoldást azonban nem sokan támogatták, mert az aminosavak nem bírnak ki ilyen magas homérsékletet. A kutatások igazolják, hogy az aminosavak azonnal felbomlanak magas homérsékleten.

De Fox nem adta fel. „Nagyon különleges laboratóriumi körülmények között” tisztított aminosavakat kombinált, és száraz környezetben hevítette oket. Az aminosavak kapcsolódtak egymáshoz, de nem jöttek létre fehérjék. Amit kapott, nem volt más, mint aminosavak egyszeru és rendezetlen láncai, amelyek még távolról sem emlékeztettek semmiféle élo fehérjére. Sot, ha Fox állandó homérsékleten tartotta az aminosavakat, akkor még ezek a használhatatlan láncok is lebomlottak.

A kísérletet érvényteleníto másik tény az, hogy Fox nem a Miller kísérletével nyert használhatatlan végterméket használt, hanem élo szervezetekbol származó aminosavakat. Pedig a kísérletet Miller kutatásának folytatásául szánta, akkor pedig az o eredményeit kellett volna használnia. Mégis, sem Fox, sem senki más nem használta a Miller kísérletében létrejött használhatatlan aminosavakat.

Fox kísérletét még evolucionista körökben sem fogadták pozitívan, mert egyértelmu volt, hogy az értelmetlen aminosav-láncok (proteinoidok), amiket a kísérletben kapott, természetes körülmények között nem jöhettek volna létre. Egyébként pedig az élet alapveto egységeit, a fehérjéket sem sikerült létrehoznia. A fehérjék keletkezésének problémája megoldatlan maradt. Az 1970-es évek népszeru tudományos folyóirata, a Chemical Engineering News, így említi Fox kísérletét:

Sydney Fox-nak és a többi kutatónak sikerült „proteinoidok” formájában egyesíteni az aminosavakat, nagyon speciális hevítési módszerrel, olyan körülmények között, amelyek valójában nem is léteztek az osi Földön. Ráadásul ezek egyáltalán nem is hasonlítanak az élolényekben található proteinekhez. Nem mások, mint haszontalan, szabálytalan láncok. Megállapíthatjuk, hogy még ha létre is jöttek ilyen molekulák az osi korokban, biztos, hogy azonnal meg is semmisültek”.

Az élettelen anyag nem képes életet létrehozni

Az evolucionisták kísérletei, például Miller és Fox kísérlete bebizonyította, hogy az élettelen anyag nem képes saját magát szervezni és összetett élolényt létrehozni. Ez teljesen tudománytalan feltételezés: minden megfigyelés és kísérlet azt igazolja, hogy az anyagnak nincs ilyen képessége. A híres angol csillagász és matematikus, Sir Alfred Hoyle is megjegyzi, hogy az anyag nem képes magától, tudatos beavatkozás nélkül életet generálni.

Ha lenne az anyagnak valamilyen alapveto rendezési elve, amely az élet felé szervezné át a szerves rendszereket, akkor ennek már a nyomára jutottak volna a laboratóriumokban. Vehetnénk például egy úszómedencét, és demonstrálhatnánk benne az oslevest. Töltsük fel a medencét tetszésünk szerinti vegyületekkel. Pumpáljunk bele szabadon választott gázokat, tegyük ki bármilyen sugárzás hatásának. Folytassuk ezt a kísérletet egy évig, és utána vizsgáljuk meg, hogy a kétezer enzim (az élo sejt által gyártott fehérje) közül mennyi jelent meg benne. De megadjuk a választ erre a kérdésre, mindenkit megkímélve a hosszas kísérletezés fáradalmaitól. Semmit sem fogunk találni, esetleg legfeljebb valami kátrányos üledéket, amiben fellelheto pár aminosav és néhány más egyszeru szerves anyag.

Vagy vegyünk bármilyen anyagot, és keverhetés közben hevítsük fel. Ez a Teremtés modern elmélete. A többit a gravitáció, elektromágnesesség és a gyenge és eros kölcsönhatás majd elvégzi a többit. De ennek a szép mesének mekkora része megalapozott, és mekkora puszta spekuláció? Valójában csaknem minden nagyobb lépés, a kémiai összetevoktol az elso felismerheto sejtig, vagy ellentmondásos, vagy teljességgel érthetetlen.

1- Fred Hoyle, The Intelligent Universe, New York, Holt, Rinehard & Winston, 1983, p. 256
2- Andrew Scott, "Update on Genesis", New Scientist, vol. 106, May 2nd, 1985, p. 30

Valójában a Fox által kapott proteinoidok szerkezetüket és muködésüket tekintve is teljesen különböztek az igazi fehérjéktol. A különbség akkora volt, mint a legmodernebb laboratóriumi berendezés és egy halom feldolgozatlan nyersanyag között. Ráadásul még csak esély sem volt rá, hogy akár ezek a szabálytalan aminosavak is fennmaradhattak volna a primitív földi körülmények között. Az eros ultraibolya sugárzás által okozott káros fizikai és kémiai hatások és az instabil természetes körülmények hatására ezek a proteinoidok lebomlottak volna. A Le Chatelier elv miatt az aminosavak nem kapcsolódhattak össze a víz alatt, ahol nem érte volna oket az ultraibolya sugárzás. Ennek fényében az a feltevés, hogy a proteinoidok lettek volna az élet alapjai, elveszített minden támogatást a tudósok körében.

A csodálatos molekula: DNS

A molekuláris szinten eddig végzett vizsgálatok kimutatták, hogy az aminosavak kialakulásának kérdését egyáltalán nem válaszolták meg az evolucionisták. A fehérjék kialakulása már önmagában rejtély, de a probléma nem korlátozódik csupán az aminosavakra és a fehérjékre: ezek még csak a kezdetet jelentik. A sejt tökéletes szerkezete végleg elbátortalanítja az evolucionistákat. A sejt nem csak egy halom aminosav-alapú fehérje, hanem eleven mechanizmus, amelyben fejlett rendszerek százai muködnek, és annyira bonyolult, hogy az ember képtelen megfejteni titkait. De még ha a komplex rendszerekrol nem is beszélünk, az evolucionisták képtelenek még a sejt alapveto egységeinek kialakulását is megmagyarázni.

Bár az evolúció már a sejtszerkezet alapját képezo molekulák létezésére sem volt képes elfogadható magyarázatot adni, a genetika tudományának fejlodése, és a DNS és RNS felfedezése újabb problémák elé állította az elméletet. 1955-ben két tudós, James Watson és Francis Crick kutatásai a DNS-sel kapcsolatban új korszakot nyitottak meg a biológiában. Sok tudós figyelme fordult a genetika felé. Mára a hosszas kutatások nagyrészt felfedték a DNS szerkezetét.

A DNS nevu molekula, amely ott van testünk sok milliárd sejtjének sejtmagjában, tartalmazza az emberi test teljes tervrajzát. Az ember minden tulajdonságára vonatkozó információ, a külso megjelenéstol a belso szervek szerkezetéig, rögzítve van a DNS-ben egy speciális kódrendszer segítségével. Az információt a molekulát felépíto négy bázis sorrendje kódolja. Ezeket nevük kezdobetujével, A, T, G és C betukkel jelölik. Az emberek közötti minden különbség attól függ, hogy ezek milyen sorrendben váltakoznak. Olyan ez, mint egy négy betubol álló adatbank.

A DNS szekvencia sorrendje határozza meg az emberi lény felépítését, egészen a legkisebb részletekig. Olyan tulajdonságok mellett, mint a magasság, a szem, a haj vagy a bor színe, egyetlen sejt DNS-e tartalmazza 206 csont, 600 izom. Kétmillió látóideg, százmilliárd idegsejt, 130 milliárd méter ér és a sok milliárd sejt tervrajzát is. Ha minden információt le akarnánk írni, ami a DNS-ben benne van, olyan könyvtárra lenne szükségünk, amely 900 kötet, egyenként 500 oldalas enciklopédiából áll. Ez a hihetetlen mennyiségu információ mind kódolva van a DNS részeiben, amelyeket géneknek nevezünk.

Létrejöhetett véletlenül a DNS?

All information about living beings is stored in the DNA molecule. This incredibly efficient information storage method alone is a clear evidence that life did not come into being by chance, but has been purposefully designed, or, better to say, marvellously created.

Ezen a ponton figyelmünket egy fontos részlet felé kell fordítanunk. A gént alkotó nukleotidák szekvenciájában bekövetkezo egyetlen hiba teljesen használhatatlanná teszi a gént. Ha figyelembe vesszük, hogy mintegy 200 ezer gén van az emberi testben, nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire lehetetlen, hogy a géneket alkotó sok millió nukleotida véletlenül alakult volna ki pont a megfelelo sorrendben. Az evolucionista biológus, Frank Salisbury, így ír errol a lehetetlenségrol:

„Egy közepes méretu fehérje tartalmazhat 300 aminosavat. Az ezért felelos DNS gén láncában pedig körülbelül 1000 nukleotida van. Mivel ezek négyfélék lehetnek, az 1000 láncszembol álló lánc 41000 formát ölthet. Egy kis algebra segítségével láthatjuk, hogy 41000 = 10600. Ez pedig olyan szám, ahol a 10-et hatszáz nulla követi! Ez a szám messze túl van az emberi felfogóképesség határán.

41000 egyenlo 10600-nal. Ez azt jelenti, hogy az egyes után még 600 nullát írunk. Mivel a 10 után 11 nulla már a százmilliárdos tartományban jár, a hatszáz nullából álló számot még felfogni is nehéz. Annak lehetetlenségét, hogy az RNS és a DNS nukleotidák spontán felhalmozódásával jött volna létre, Paul Auger francia tudós így fejezi ki:

„Két fázist kell megkülönböztetnünk a komplex molekulák véletlenszeru létrejöttében. A nukleotidák létrejötte egyenként – ami még lehetséges – és ezek speciális sorrendben történo kombinálódása. Ez utóbbi teljesen lehetetlen.”

Még Francis Crick maga is, aki sok éven át hitt a molekuláris evolúció elméletében, a DNS felfedezése után bevallotta magának, hogy ilyen bonyolult molekula nem jöhetett létre spontán véletlenül, az evolúciós folyamat eredményeképpen:

„Egy oszinte ember, aki birtokában van mindannak, amit ma tudunk, csak azt mondhatja, hogy bizonyos értelemben az élet megjelenése jelenleg csodának tunik.”

A török evolucionista, Prof. Ali Demirsoy, a következot volt kénytelen bevallani errol a kérdésrol:

„Voltaképpen egy fehérje és egy nucleic acid (DNS-RNS) kialakulásának valószínusége messze a megbecsülheto tartományon túl van. Továbbá egy adott fehérjelánc megjelenésének esélye is oly kicsi, hogy csak csillagászati méretu számokkal írható fel.”

Prof. Francis Crick: "The origin of life appears to be almost a miracle."

Nagyon érdekes dilemmával kerülünk itt szembe: a DNS csak bizonyos enzimek segítségével másolhatja le saját magát, ezek az enzimek azonban valójában fehérjék, és szintézisük csak a DNS-ben kódolt információ segítségével történhet. Mivel mindketto a másiktól függ, vagy egy idoben kell létrejönniük, vagy az egyiket megteremtették a másik elott. Az amerikai mikrobiológus, Jacobson, az alábbi megjegyzést fuzi a témához:

„A tervek másolásához, az energia és az alkotóelemek aktuális környezetbol való kivonásához, a növekedési sorrendhez és a kódolt információ lefordításához használt mechanizmusnak mind egyszerre kellett jelen lennie abban a pillanatban (amikor az élet elkezdodött). Az eseményeknek ez a kombinációja rendkívül valószínutlennek tunik, és gyakran az isteni beavatkozás számlájára írják.”

Ezt az idézetet két évvel az után írták, hogy James Watson és Francis Crick közzétette a DNS szerkezetére vonatkozó felfedezését. De a tudomány minden fejlodése ellenére ezt a problámét máig sem sikerült áthidalniuk az evolucionistáknak. Két német tudós, Junker és Scherer megmagyarázza, hogy a kémiai evolúcióhoz szükséges minden molekula szintézise különleges körülményeket kíván meg, és annak valószínusége, hogy ezek az anyagok, amelyek elméletileg teljesen más körülmények között jönnek létre, kombinálódjanak, gyakorlatilag nulla:

„A mai napig egyetlen olyan kísérletet sem ismerünk, amelyikben képesek voltak létrehozni a kémiai evolúcióhoz szükséges valamennyi molekulát. Ezért elengedhetetlen, hogy a különbözo molekulákat elkülönítve hozzák létre, a nekik leginkább megfelelo körülmények között, és utána vigyék oket a reakció helyére, gondosan orizve valamennyit a káros hatásoktól, például hidrolízistol vagy fotolízistol.

Watson and Crick with a stick model of the DNA molecule.

Röviden szólva, az evolúció elmélete képtelen bizonyítani bármelyik evolúciós lépést, amelyek állítólag molekuláris szinten fordultak elo. A tudomány haladása nemhogy nem tudja megválaszolni ezeket a kérdéseket, hanem inkább egyre bonyolultabbnak és megoldhatatlanabbnak tünteti fel oket.

Elég érdekes, hogy az evolucionisták úgy hisznek az összes lehetetlen forgatókönyvben, mintha azok tudományos tények lennének. Mivel arra vannak kondicionálva, hogy ne ismerjék el a teremtést, nincs más lehetoségük, mint hinni a lehetetlent. A híres ausztrál biológus, Michael Denton így ír errol a témáról Evolúció: egy elmélet krízishelyzetben címu könyvében:

A szkeptikusok számára az a feltételezés, hogy a magasabb rendu organizmusok genetikai programja, amely mintegy ezermillió bit információt tartalmaz, ami megfelel egy kisebbfajta, ezerkötetes könyvtár könyveiben található betuk számának, és kódolt formában rögzíti a sok milliárd sejt fejlodését, növekedését, szervezodését és felügyeletét, amely által komplex organizmussá fejlodnek, egyszeruen véletlen folyamat eredményeképpen jöttek létre, teljesen ellentmond az értelmes gondolkodásnak. De a darwinisták számára a feltételezés a kétség leghalványabb jele nélkül elfogadható – a józan észnél fontosabb a paradigma!”

Az evolucionisták még egy hiábavaló kísérlete: "Az RNS világ"

Az 1970-es években tett felfedezés, hogy a primitív földi légkörben eredetileg létezett gázok lehetetlenné tették az aminosav-szintézist, nagy csapás volt a molekuláris evolúció elméletének. Nyilvánvalóvá vált, hogy a „primitív atmoszféra kísérletek”, mint például Miller, Fox és Ponnamperuma kísérletei, teljesen érvénytelenek voltak. Ezért a nyolcvanas években újabb evolucionista próbálkozások kezdodtek. Ennek eredményeképpen született az „RNS világ” elképzelés, amely szerint nem a fehérjék jöttek létre eloször, hanem a fehérjék információit tartalmazó RNS molekulák.

A Walter Gilbert, a Harvard kémikusa által 1986-ban eloterjesztett forgatókönyv szerint több milliárd évvel ezelott valahogy kialakult egy olyan RNS molekula, amely képes volt önmagát másolni. Aztán ez a molekula külso hatásra aktiválódott, és elkezdett fehérjéket gyártani. Ezután, amikor szükség lett egy másik molekulára, amelyben az információkat lehetett tárolni, valahogy létrejött a büdös DNS molekula is.

Ez a nehezen elképzelheto, minden egyes lépésében lehetetlenségek láncolatából álló forgatókönyv csak felnagyította a problémát, és ahelyett, hogy megmagyarázta volna az élet keletkezését, számos további megválaszolhatatlan kérdést vetett fel:

1. Ha lehetetlen megmagyarázni az RNS-t alkotó nukleinek közül akár csak egyetlen egynek a véletlenszeru létrejöttét is, akkor hogyan lehetséges, hogy ezek a képzeletbeli nukleinek a megfelelo sorrendben kapcsolódva létrehozzák az RNS-t? az evolucionista biológus, John Horgan, a következoképpen ismeri el az RNS kialakulásának lehetetlenségét:

„Ahogy a kutatók kezdik közelebbrol is megvizsgálni az RNS-világ feltevést, egyre több probléma merül fel. Hogyan jelent meg kezdetben az RNS? Az RNS-t és összetevoit még a legjobban ellenorzött laboratóriumi körülmények között is nehéz szintetizálni.”

2. Még ha feltételezzük is, hogy az RNS véletlenül jött létre, hogyan tudja egy egyszeru nukleinekbol álló lánc „eldönteni”, hogy másolni fogja önmagát, és milyen mechanizmus segítségével mehetett végbe ez a másolási folyamat? Hol találta a másoláshoz szükséges nukleineket? Még az evolucionista mikrobiológusok, Gerald Joyce és Leslie Orgell is kétségbeejtonek írja le a szituációt Az RNS-világban címu könyvükben:

„Az elmélet bizonyos értelemben egy szalmabábra összpontosul: az önmásoló RNS-molekula mítosza, amely tökéletesen elkészült állapotban került elo a mindenféle polinukleineket tartalmazó levesbol. Ez az elképzelés nemcsak a prebiotikus kémiára vonatkozó mai ismereteink fényében nélkülöz minden realitást, hanem még a legoptimistább elképzeléseket is felülmúlja az RNS katalitikus potenciálját illetoleg.”

3. Még ha feltételezzük is, hogy az osi világban létezett egy önmagát másoló RNS, hogy az általa használt valamennyi aminosav nagy mennyiségben állt a rendelkezésére, és ha mindez a lehetetlenség valahogy megtörtént, az még mindig nem vezet egyetlen fehérje kialakulásához sem. Mert az RNS csak a fehérjék szerkezetére vonatkozó információkat tartalmaz. Az aminosavak viszont a nyersanyagok. Nem létezik viszont semmiféle mechanizmus a fehérjék legyártására. Azt gondolni, hogy az RNS elegendo a proteinek létrehozásához ugyanolyan értelmetlen és logikátlan, mint azt hinni, hogy egy autó legyártja és összeszereli saját magát úgy, hogy a tervrajzot bedobjuk egy halom nyersanyag és egymásra halmozott alkatrész közé. A gyártás folyamata természetesen lehetetlen így, hiszen ahhoz a munkásokra, szerelokre is szükség van.

Evolucionisták vallomásai

A valószínuség-számítások egyértelmuvé tették, hogy komplex molekulák, mint például a fehérjék, a DNS vagy az RNS sohasem jöhettek volna létre véletlenül, egymástól függetlenül. De az evolucionistáknak még nagyobb problémával kell szembenézniük: hogy mindezeknek a molekuláknak egy idoben kell egymás mellett létezniük ahhoz, hogy az élet egyáltalán létrejöhessen. Az evolúciós elméletet teljesen összezavarja ez a feltétel. Ez az a pont, amely vallomásra késztetett néhány vezeto evolucionistát. Például Stanley Miller és Francis Crick közeli munkatársa a San Diego Egyetemrol, Dr. Leslie Orgel azt mondja:

„Rendkívül valószínutlen, hogy a fehérjék és a nukleinsavak, amelyek szerkezetüket tekintve nagyon bonyolultak, véletlenül jöttek volna létre azonos helyen és azonos idoben. És mégis lehetetlennek tunik, hogy bármelyik is létrejöhetett volna a másik nélkül. Ezért hát elso pillantásra az ember arra a következtetésre juthat, hogy az élet voltaképpen sohasem jöhetett volna létre kémiai úton.”

Ugyanezt a tényt más tudósok is elismerik:

„A DNS nem képes elvégezni munkáját, többek között további DNS molekulák létrehozását sem, katalizátorfehérjék, avagy enzimek segítsége nélkül. Röviden, fehérjék nem jöhetnek létre a DNS nélkül, de a DNS sem jöhet létre fehérjék nélkül.”

„Hogyan jött létre a genetikai kód, valamint a lefordításához szükséges mechanizmus (riboszómák és RNS molekulák)? Pillanatnyilag meg kell elégednünk a csodálat és bámulat érzésével a válaszok helyett.”

A New York Times tudományos szakírója, Nicholas Wade ezt írta 2000-ben megjelent cikkében: „Az élet földi keletkezésével kapcsolatban minden rejtély, és úgy tunik, minél többet tudunk, annál bonyolultabbá válik.”

1 Leslie E. Orgel, "The Origin of Life on Earth", Scientific American, vol. 271, October 1994, p. 78
2 John Horgan, "In the Beginning", Scientific American, vol. 264, February 1991, p. 119
3 Douglas R. Hofstadter, Gödel, Escher, Bach: An Eternal Golden Braid, New York, Vintage Books, 1980, p. 548
4 Nicholas Wade, "Life's Origins Get Murkier and Messier", The New York Times, June 13, 2000, pp. D1-D2

A fehérje a riboszóma-gyárban készül, rengeteg enzim segítségével, és a sejten belül lejátszódó rendkívül bonyolult folyamatok során. A riboszóma egy bonyolult sejtszervecske, amely fehérjékbol épül fel. Tehát ez a helyzet újabb lehetetlenséget vet fel, vagyis hogy a riboszómának is létre kellett volna jönnie véletlenül, és ugyanabban az idoben. Még a Nobel-díjas Jacques Monod, aki az evolúció egyik legfanatikusabb védelmezoje, is azt magyarázza, hogy a fehérjeszintézist nem lehet egyszeruen a nukleinsavakban található információnak tulajdonítani:

„A kód értelmetlen, ha nincs lefordítva. A modern sejt fordító mechanizmusa legalább ötven makromolekuláris komponensbol áll, amelyek maguk is a DNS-ben vannak kódolva: a kódot nem lehet másképpen lefordítani, mint a kód termékeivel. Ez a tyúk és a tojás kérdésének modern megfogalmazása. Hogyan és mikor záródott ez a kör? Rendkívül nehéz elképzelni.”

Hogyan hozhatott egy RNS lánc az osi világban ilyen döntést, és milyen módszereket alkalmazhatott a fehérjék szintézisére, egymagában vállalva fel ötven specializálódott szerv feladatát? Az evolucionisták nem tudják megválaszolni ezt a kérdést.

Dr. Leslie Orgel, a University of San Diego California kutatója, Stanley Miller és Francis Crick munkatársa szerint annak lehetosége, hogy „az élet az RNS-világon keresztül jött létre”, csupán elképzelés. Az American Scientist magazin 1994. októberi számában megjelent „Az élet eredete” címu cikkében Orgel leírja, hogy milyen tulajdonságokkal kellett volna rendelkeznie egy ilyen RNS-nek, és hogy ez mennyire lehetetlen:

„Ez a forgatókönyv megvalósulhatott volna, ha a prebiotikus RNS rendelkezett volna két tulajdonsággal: képes lett volna arra, hogy fehérjék felhasználása nélkül másolja önmagát, és hogy katalizálja a fehérjeszintézis minden lépését.”

Nyilvánvaló, hogy két ilyen bonyolult és elengedhetetlenül szükséges folyamatot elvárni egy RNS-molekulától csak az evolucionisták képzeloerejével és nézopontjával lehetséges. A konkrét tudományos tények viszont egyértelmuvé teszik, hogy az RNS-világ, amely az élet véletlenszeru kialakulásának új modellje, lehetetlen mese.

A Texas Egyetem biokémikusa, Gordon C. Mills, és a San Francisco Egyetem molekuláris biológusa, Dean Kenyon felmérték az RNS-világ elmélet hibáit, és „Az RNS-világ: Kritika” címu cikkükben foglalták össze: „Az RNS fontos és figyelemre méltó molekula. De az RNS-világ más dolog. Semmi bizonyítékot sem találtunk, ami megalapozottnak, vagy akárcsak ígéretesnek is tüntetné fel az elméletet.”

Brig Klyce tudományos szakíró 2001-ben írt cikke kifejti, hogy az evolucionisták nagyon makacsak ebben a kérdésben, de az eddigi eredmények megmutatják, hogy minden erofeszítésük hiábavaló: „Az RNS-világ kutatása közepes méretu iparággá notte ki magát. A kutatás bebizonyította, milyen rendkívül nehéz lenne az, hogy az élo sejtek a Földön található élettelen anyagokból jöjjenek létre véletlenül. Ez a bizonyítás értékes hozzájárulás a tudomány fejlodéséhez. De rejtély, hogy hogyan lehet a felfedezések fényében is ragaszkodni ahhoz, hogy az élet spontán alakult ki az élettelen anyagokból. A középkori alkimisták erofeszítéseire emlékeztet, akik fáradhatatlanul próbálták az ólmot arannyá változtatni.”

Az élet több, mint egy halom molekula

Felejtsük most el a lehetetlenségeket egy pillanatra, és tegyük fel, hogy kialakult mégis egy fehérjemolekula, a legkevésbé sem megfelelo, teljesen kontrollálatlan környezetben – amilyen az osi Föld volt. Egyetlen fehérje kialakulása nem lenne elegendo, ennek a fehérjének türelmesen kellene várnia több ezer, vagy több millió évig, még mindig ebben a kontrollálatlan környezetben, semmiféle károsodást sem szenvedve, amíg, ismét csak véletlenül, létrejön mellette a következo megfelelo molekula, ugyanolyan körülmények között. És még tovább kellene várnia, millió évekig, amíg a több ezer elengedhetetlenül szükséges fehérje kialakul, pont ott mellette, ugyanabban a környezetben, szintén véletlenül. A korábban létrejött fehérjéknek türelmesen várakozniuk kellene, kitéve az ultraibolya sugárzás hatásának és a durva mechanikai hatásoknak, de elkerülve a károsodást, amíg a többi fehérje is létrejön, éppen ott mellettük. Aztán már a megfelelo számban ezek az egy helyen létrejött fehérjék egyesülnének, és létrehoznák a sejt szervecskéit. Semmiféle külso anyag, ártalmas molekula vagy használhatatlan fehérje nem avatkozhatna közbe. Aztán, még ha rendkívül harmonikus és együttmuködo módon ezek a szervecskék létrejönnének, akkor közvetlen szomszédságukban meg kellene találniuk az összes szükséges enzimet, és sejthártyával kellene beborítaniuk magukat, amelynek belseje speciális folyadékkal van töltve, amely épp a megfelelo környezetet biztosítja számukra. És még ha ezek a „rendkívül valószínutlen” események mind meg is történnének, vajon életre kelne-e ettol ez a molekulahalmaz?

A válasz NEM, mert a kutatások szerint az élethez szükséges anyagok kombinációja még nem eredményez életet. Még ha az élethez szükséges valamennyi fehérjét összegyujtenénk és egy kémcsobe tennénk, akkor sem jönne létre egy élo sejt. Minden erre irányuló kísérlet sikertelennek bizonyult. Minden kísérlet és megfigyelés azt igazolja, hogy élet csak életbol származhat. Az a feltételezés, hogy az élet élettelen anyagokból jött létre – más kifejezéssel élve, az „abiogenézis” – olyan mese, amely csak az evolucionisták álmaiban létezik, és teljesen ellentmond minden tudományos vizsgálatnak és kísérletnek.

Ezt tekintetbe véve a Földön az elso életnek élotol kellett származnia. Ezt tükrözi az Egyetlen Isten egyik tulajdonsága, a „Hajj” (Élo, az élet birtokosa). Ez élet csak az O akaratával kezdodhet, folytatódhat vagy érhet véget. Ami az evolúciót illeti, az nemcsak azt képtelen megmagyarázni, hogy hogyan kezdodött az élet, hanem azt is, hogy hogyan jöttek létre és kapcsolódtak egymáshoz az élethez szükséges anyagok.

Chandra Wickramasinghe így írja le a valóságot, amellyel szembesült, miután egész életében azt tanították neki, hogy az élet véletlen egybeesések eredményeképpen jött létre:

„Neveltetésem kezdetétol fogva eroteljes agymosásnak vetettek alá, hogy elhiggyem, hogy a tudomány nem fér össze a teremtés elfogadásával. Ettol az elképzeléstol fájdalmasan kellett megszabadulnom. Jelenleg semmilyen racionális érvet nem látok, ami az ellen szólna, hogy Istenhez forduljak. Nyitottan álltunk a kérdéshez, és most rájövünk, hogy az egyetlen logikus válasz az élet keletkezésére a teremtés – nem pedig a véletlen.”

AZ EVOLÚCIÓS CSALÁS

18 Mart 2016 Cuma

10. FEJEZET: AZ EVOLÚCIÓ MOLEKULÁRIS LEHETETLENSÉGE

Hiç yorum yok:

Yorum Gönder